Molnár Gézánéra emlékezünk.

Gyermekkorát Ausztriában töltötte, s iskoláit is ott végezte, azonban a háború közbeszólt, s őt is elvitték Auschwitzbe, ahonnan a csodával határos módon menekült meg. Budapestre 1946 őszén jött, majd az évek múlásával szakérettségit tett, s újságíró iskolát végzett. S bár már a korábbiakban is elkötelezte magát a szegénység ellen, 1992-ben került a LAÉT élére budapesti elnökként, majd 1996-ban országos elnökként. Hat gyermeke és 15 unokája maradt most nélküle.
-1992 óta Élelmet és ruhát osztott, hajléktalanoknak segített fedélhez jutni, kiállt a kilakoltatott anya mellett, hogy ne szakítsák el tőle gyermekét, felelősséget vállalt a megbotlottakért, jogsegélyben részesítette a rászorulókat. Amikor 15 évvel ezelőtt megalakították a Létminimum Alatt Élők Társaságát, abban reménykedett, hogy a XXI. Században már nem lesz szükség a társadalmi szervezetre, mert nem lesz többé szegény, elesett, kisemmizett ember az országban. Ahogyan az idő múlott, egyre szomorúbban tapasztalta, hogy a segítségre szorultak létszáma nem hogy csökkent volna, hanem olykor még tovább nőtt is. Keserűen állapította meg: "Kormányok jöttek, kormányok mentek, a szegénység pedig maradt". Amikor három millió létminimum alatt élő honfitársunkról esett szó, munkát, megélhetést, emberhez méltó létet sürgetett. Többé már nem hitt a szép szavakban, csak a tettekben bízott. Cselekvésre, a szegénység csökkentésére és felszámolására ösztönzött minden kormányt az elmúlt tizenöt évben, és politikai hovatartozásuktól függetlenül számon kérte rajtuk ígéreteiket. Békés megoldásra törekedett ugyan, de szembesülni is kész volt az elesettek érdekében. Magyar Teréz anyának is becézgették. Megannyi kitüntetésben és elismerésben részesült munkájáért, legutóbb a Béke Nagykövetévé nevezte ki egy nemzetközi szervezet, ám minden kitüntetésnél jobban örült, ha segíthetett valakin, cserében pedig egy kis szeretet kaphatott. Az utolsó pillanatig telis-tele volt tervekkel: szakérettségit kínáló népiskola bevezetését szorgalmazta, hogy feltartóztassák a terjedő írástudatlanságot, szakmát adjanak a fiataloknak, esélyt teremtsenek a szegényebb rétegekből származó gyermekeknek, hogy tovább tanulhassanak. A 2004. évi országjáráson is arra buzdította a lakosságot, hogy ne essen letargiába, ne forduljon magába, hanem az összefogást keresse a közös boldogulásért, kezdeményezően lépjen fel, szövetkezzen a megélhetésért. "Bízzunk magunkban, keressük egymás kezét, mert máskülönben nem fogunk tudni változtatni sem saját helyzetünkön, sem pedig gyermekeink sorsán" - mondta az embereknek, miközben élelmiszert osztott nekik. Sajtóértekezleteken leplezte le az önkényes kilakoltatásokat, utcára vonult a háború ellen, a békéért. Pedig választhatta volna a gondtalan jólétet, a kényelmet is. Mégsem bánta meg azt az életutat, amelyet választott. Mondogatta, hogy amíg él, küzdeni fog az igazságtalanság és az embertelenség ellen. Állva akart meghalni, mint a fák. S úgy lett: szíve munkahelyén, a Létminimum Alatt Élők Társaságában dobbant utoljára, miközben dolgozott- tudatta Simó Endre, a LAÉT szóvívője Molnár Gézáné halálát követően a sajtó képviselőivel.